Ha a férfi nem kezdeményez, nem akar adni, és/vagy a nő nem akar befogadni attól a férfitől, akkor nem indul el a teremtés köre.
Mert nincs mit átalakítani a nőnek. Ezért a férfié az első lépés, és a második a nőé, pont mint a táncban.
Lehet nőként kapcsolatot kezdeményezni, mert a mai világban valóban mindent lehet. Kérdés, hogy ez vajon odavezet ahova menni szeretnénk.
Meglesz-e az a férfi-női minőség abban a kapcsolatban amit szeretnénk?
Azt látom, hogy amikor nem működik ez a ,,nő kezdeményez modell" hosszú távon, akkor elkezdenek a nők arról beszélni, hogy nincs egy normális férfi.
Elgondolkodunk ilyenkor, hogy valóban a miatt marad el az első lépés, mert nem ,,normális" a férfi? Vagy valami más lehet az oka annak, hogy nem kezdeményez?
Nagyon gyakran hallom, hogy biztos nem mer, fél. Ha ez igaz lenne és már a kezdeményezésnél nem tud tovább jutni, akkor hogyan fogunk helyt állni az életben, amikor ennél nagyobb horderejű dolgok lesznek? Ilyenkor feltehetnénk magunkban azt a kérdést is, hogy akarnánk-e neki gyermeket szülni.
Az a férfi, akitől pedig nem fogadják amit adni akar/vagy nem, is akar adni semmit, arra a megállapításra juthat, hogy nincs egy normális nő.
Ő is vajon elgondolkodik azon, hogy valóban így van-e? Vagy csak saját maga túl gyors, túl nyomulós, túl felszínes stb.?
Ez mind csak a tünet, a sztori, ami mindenkinél más. Ahhoz, hogy másként legyen kívül, a kulcsok bennünk vannak.
Minden találkozásnál ott a lehetőség, hogy a kapcsolat kibontakozzon lépésről lépésre haladhassunk és ne borítsuk össze az egész kapcsolatnak az energiáját, már az elején például a szerepek felcserélésével.
A szereptévesztés pedig a gyengeségeinkből (amiből mindannyian kaptunk) fakad, túlzott önbizalom, önbecsülés vagy ezek hiányából adódik, ami magával hozza a türelmetlenséget, akarást. bizonyítást stb.. Ezekkel lenne fontos foglalkozni. Ha nem volt lehetőségünk gyermekként átélni azt, hogy értékesek, szerethetőek vagyunk, jók vagyunk ahogy vagyunk, akkor bizony felnőttként érdemes magunkban kialakítani ezeket ahhoz, hogy méltó életet tudjunk élni. Így lesz az ember önazonos, ekkor nem értékeljük magunkat sem túl, sem alul.
Amikor méltón tekintek önmagamra akkor a másikkal is tudok így kapcsolódni. Hiszen nem normális állapota az az embernek, hogy átvágjuk egymást, elzárkózunk egymás elől, taktikázunk stb.
Legbelül valamennyien szeretetteli, megbízható kapcsolatra vágyunk, tegyük meg mi magunk az első lépéseket ahhoz hogy így legyen.
